Vakmerő utazás az oroszlánok földjére
Avagy oroszlánok között a Mara folyónál
A Ngorongoro kráterperem lassan árnyékot vet a vulkán alatt húzódó zöld legelőkre. Február elején minden zöldell.
Jóllehet pár hónapja, amikor novemberben itt hagytuk, még minden a szavanna sárgás, barnás színeiben pompázott. A rövid, kéthetes eső meghozta a nagy változást: mára benépesült a táj. A növényevők, és ragadozók sokasága lepi el a vidéket.
Ősz végén is hasonló vadbőséget figyelhettünk meg északon, a Masai Mara szavannája és a Mara folyó körüli legelőkön. Csak ott addigra kiaszott és száraz volt a táj. A vadak készülődtek, sőt egyesek ösztönüktől vezérelten már el is indultak a Nagy Vándorlásra. Ami nem egy kirándulás, hanem fennmaradásuk fokmérője, életük és haláluk. Sorsuk a végzetük.
A VILÁGSZÉP.HU YOUTUBE CSATORNÁJA: ITT
Kora hajnalban, napkelte előtt indultunk megfigyelni és fényképezni a vadakat. A kis hegy tetején húzódó nagyon színvonalas szállásunk közelében ezernyi állatot figyelhetünk meg.
A távolban egy hőlégballon utasai éppen ellebegtek fölöttük, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a fehérszakállú gnúk csordái hosszú sorokban rendeződnek. Elől a rangidős vezérbika, mögötte a „nyája”, és körülöttük zebrák sokasága bámul a hadrendbe fejlődött „rokonokra”.
Aztán kicsit feledésbe is merült ez a kép, mert legördültünk a lapos szavannára. A vadőrök és egyben a terepjárókat vezető kísérőink állandó kapcsolatban vannak egymással. A hírek gyorsan terjednek, amikor nagyvadat, vagy ragadozót látnak. Így jutunk mi a Mara folyó egyik kanyarulatához, ahol az éjszakai legelőkről visszatért vízilovakat pillantunk meg a dagonyában. Közben, talán már nem, vagy még nem éhes oroszlánok sétálnak ki a száraz fűből.
Egy kisebb család, felnőtt nőstényei és pár fiatal, köztük kettő hím, akiknek a nyakukon végigfutó sörték jelzik a nembeli hovatartozásukat. Annyira fiatalok, hogy még pettyes a bundájuk. No, meg érdeklődőek, mert egészen az autókig jönnek. Aztán látva, hogy a préda páncélba öltözött, ugyanolyan lezserséggel besétálnak a lófű – eszpartófű – vagyis a szavanna füves bozótosába.
Zsiráfok, Thomson gazellák, impalák és kígyász keselyűk mind a fényképezőgépeink zsákmányai lettek már, amikor befordulunk egy sík terepre a Mara folyó gázlója irányába. Megdöbbentő az elénk tárulkozó kép! Gnúk százai, és zebrák tömege rohan velünk szemben. Aki ilyet még nem látott, ő talán az autó menedékében is az ülés alá bújik. Képtelenségnek tűnik, hogy szembe haladjunk ezzel a száguldó állatsereglettel.
De megtörtént, mert a tapasztalt sofőrünk az autójával kettészeli a csordát. Olyan gyorsan történik mindez, hogy fényképezni sincsen időnk!
Tovább tartott leírni, mint ahogy a valóságban pörögtek az események. Ami a folyóparton ránk várt, az pedig maga a meglepetés. Három nőstényoroszlán vadászik a folyóból kikecmergő patásokra. Az egyikük már lesújtott egy gnúra, aki élettelenül fekszik a közelben.
A másik nőstény éppen a haláltusájában fekvő gnú nyakát szorítja. Pár pillanat elteltével bevégeztetett. Az oroszlán felállt, végignyalta a gnú küzdelemtől verejtékes, izzadtan sós orrát, majd újra a lesbe húzódva szemlélte a túlpartot.
Aki természetfilmet akar készíteni és hetekig, napokig várakozik, ő sem kap tökéletesebb jelenetet, mint ennek a reggelnek az életképei. A túlparton gnúk és zebrák ezrei várakoznak az átkelésre. Tőlünk pár méterre pedig az oroszlánok szélesre tárt állkapcsokkal várják az átkelőket. Egy kisebb csapat nekilódul és a meredek parton felküzdve magukat, nekilódulnak a nyílt szavannának. Az egyik nőstényoroszlán is próbálkozik, de a vágtató tömegbe nem meri magát belevetni, így a szélén csap rá egy gnú bikára.
De sikertelenül, mert a vágtató csorda sebessége nagyobb, mint az ő gyorsulása. Lemaradt, és visszasétál a parti rejtekébe, ahol ő is hallja a megrémült zebrák „ugatás” szerű hangját. Így hívják ők egymást, így jelez anya a gyermekének és ez a hangja a rémülettől reszkető csordának is. Vajon átjutnak-e, és ki lesz, aki tovább él, és ki marad főfogás az oroszlánok lakomáján? Minderre most reggel nem kaptunk választ, mert a patások visszavonulót fújtak.
Közben újabb esemény köti le a tekintetünket. A felénk eső folyópart mentén egy közel 5 m-es krokodil szorítja a víz alá áldozatát, egy gnú tehenet. Ahogy figyelem a termetét, vemhes lehet. Valószínű, hogy a meredek partra így már nehezebben tudott felkapaszkodni, miközben a krokodil már kiszemelte őt egy nagyobb lakomára. Több nagytestű hüllő is feléjük tart, pedig szerintem a zsákmányt ejtő krokodil senkit sem hívott meg reggelire. Ugyanis a Serengeti gnúi és a patás állatok java része május végén, június elején párzik.
A megtermékenyülés időszaka nagyban függ az éppen aktuális telihold állásával. Az áprilisban a „nyugati átjáró” irányába vándorló állatok génjeiben rejtőzik ez a rejtett ösztön, amit aktuális pillanatban hívnak elő. A másik megkapó állapot az, amikor a „vándorlást elindító szóra” várnak. Amely nem más, mint az a sugallat, amit a távolban gomolygó felhőkből érkező első villámcsapással és mennydörgéssel érkezik el hozzájuk. Ez a folyamat zajlik évről évre egy kideríthetetlen időtávlattól számítottan napjainkig.
A hőség is nagyobb lett. Az oroszlánok – hárman – pedig beérték reggelire a két gnúval. Mi pedig a délután hűvösében folytattuk a kalandok gyűjtését. Addig is a szállásunkként szolgáló magaslatról figyeltük a több száz hektáros területen gyülekező és sorakozó újabb gnú „hadoszlopokat”.
A közeli dagonya mentén zsiráf legelészik, senkitől sem háborgatottan. Már délibábos a vidék - legalábbis a fejünkben - de nem tudunk elszakadni az elénk tárulkozó képtől. A jelek szerint e sokadalmat káosz jellemzi, ám a vándorlásra készülő állatok jól szervezett közel 100 egyedből álló csoportokba szerveződnek. A gnú bika még oldalra is kivág, hogy végigtekintsen a csapat tagjain, aztán lassan vonulnak a folyó irányába.
A VILÁGSZÉP.HU YOUTUBE CSATORNÁJA ITT
A késő délutáni vadlesünk már nem sikeredett olyan bőségesre, mint amit reggel átéltünk. Az első élmény egy magányos fekete orrszarvú. Meg is lepődtünk, mert a Ngorongoro kráteren kívül ők főleg a Nakuru Nemzeti Parkra jellemzőek.
Talán sértődöttségében, vagy mert nagyobbak voltunk, – többen, az biztos – egy sűrű bozótosba siet, ahonnét mi már nem vagyunk képesek előcsalogatni. Laci barátomnak volt rá pár ötlete, de senki sem vállalta!
Annak idején az oroszlánfalkánál is volt „tanulmányi” kísérlet és kísértés, hogy a terepjáró ajtaját csak kicsit is kinyitva, hogyan reagál az állatok királya? Annyit megtapasztaltam, hogy érezte, látta, amint a páncélos vitéz lábát kiteszi, ő pedig a fogát hegyezi. Senki, soh, sehol meg ne próbálja kísérteni az ősvadont! – tapasztalatból mondom. Sokáig nem maradtunk, mert készülnünk is kellett.
Másnap folytattuk „porral áztatott” utunkat a Viktória-tó keleti szegélye mentéig, a Serengeti vadvilágába. Kisebb zápor fogadott bennünket a Grumeti közelében, ahol már gnúk százezrei legeltek békésen a zebrák, zsiráfok és keselyűk társaságában.
Szerző: Monos János
Hozzászólások (6)
